Hosszú a szünet, hosszú a csend.
Nem szeretek híreket írni, sem kritizálásokat, erre megvannak a hozzárétő emberek és számtalan csatornák. Nem szeretek kizárólag tárgyilagos magándolgokat írni, mert mindenkinél megvan a sajátja és azzal is kevés ideje van az embernek foglalkozni, nemhogy máséval. De talán saját tapasztalatokról, érzésekröl, szép és szomorú valóságról, arról, ami a szemünk előtt és bennünk történik... Az élet apró, sokszor elsikló örömeiről... Más szóval: a sodrásról...
A sodrás úgy érzem áttört most egy gátat. A gyermeki lélek, az álmokban és csodákban szó szerint hívő és váró naiv lelkesedés gátját. Nem vágyok már rá és belefáradtam a folytonos bodogságba és csalódásba. Nem keseredtem meg, de a láng már csak parázzsá fakult. Nem vágyom a fiatalság szembetűnő lángolására. Azt hiszem, ez átváltott valami mélyebb, több értelemmel bíró és mindenben ott rejlő belső valósággá és szemléletmódra.
Eddig folyamatosan, megállás nélkül csak futottam, magam sem tudtam, hova... Sodródtam, céltalanul, bízva az eredendő emberi jóságban és a gyermekmesékben.
Most már nem akarok futni. Megállnék és csak gyalogolnék, vagy sétálnék, hogy legyen időm jobbra és balra is tekinteni, hogy legyen, ha csak szemvillnásnyi időm is, de dönteni hogy a kereszteződésnél merre érdemes menni, hogy legyen időm nem csak elfogadni, de adni is, hogy legyen időm levegőhöz jutni és másokat is levegőhöz juttani, akinek a kezét fogom futás közben. Hogy ne csak elmenjek valami mellett, hanem lássam is azt. Hogy ne csak elsötétítő porfelhő maradjon utánam, hanem kellemesen illatozó, szemeket és lelket nyugató méhektől nyüzsgő virágokkal borított útszél...
Közhelynek hangzik, de ténylegesen hihetetlenül boldoggát tudja tenni még a legkeményebb szívűt is (még ha nem is vallja be magának), a tagadót és legszerényebb embert is egy mosoly, egy segítő kéz, egy kérdés, egy szó... Az utat szegélyező boldogság és megnyugvás apró kövei nem kerülnek semmibe, csak egy kis törődésbe nemcsak magunk, de mások iránt is :-)
Nem szeretek híreket írni, sem kritizálásokat, erre megvannak a hozzárétő emberek és számtalan csatornák. Nem szeretek kizárólag tárgyilagos magándolgokat írni, mert mindenkinél megvan a sajátja és azzal is kevés ideje van az embernek foglalkozni, nemhogy máséval. De talán saját tapasztalatokról, érzésekröl, szép és szomorú valóságról, arról, ami a szemünk előtt és bennünk történik... Az élet apró, sokszor elsikló örömeiről... Más szóval: a sodrásról...
A sodrás úgy érzem áttört most egy gátat. A gyermeki lélek, az álmokban és csodákban szó szerint hívő és váró naiv lelkesedés gátját. Nem vágyok már rá és belefáradtam a folytonos bodogságba és csalódásba. Nem keseredtem meg, de a láng már csak parázzsá fakult. Nem vágyom a fiatalság szembetűnő lángolására. Azt hiszem, ez átváltott valami mélyebb, több értelemmel bíró és mindenben ott rejlő belső valósággá és szemléletmódra.
Eddig folyamatosan, megállás nélkül csak futottam, magam sem tudtam, hova... Sodródtam, céltalanul, bízva az eredendő emberi jóságban és a gyermekmesékben.
Most már nem akarok futni. Megállnék és csak gyalogolnék, vagy sétálnék, hogy legyen időm jobbra és balra is tekinteni, hogy legyen, ha csak szemvillnásnyi időm is, de dönteni hogy a kereszteződésnél merre érdemes menni, hogy legyen időm nem csak elfogadni, de adni is, hogy legyen időm levegőhöz jutni és másokat is levegőhöz juttani, akinek a kezét fogom futás közben. Hogy ne csak elmenjek valami mellett, hanem lássam is azt. Hogy ne csak elsötétítő porfelhő maradjon utánam, hanem kellemesen illatozó, szemeket és lelket nyugató méhektől nyüzsgő virágokkal borított útszél...
Közhelynek hangzik, de ténylegesen hihetetlenül boldoggát tudja tenni még a legkeményebb szívűt is (még ha nem is vallja be magának), a tagadót és legszerényebb embert is egy mosoly, egy segítő kéz, egy kérdés, egy szó... Az utat szegélyező boldogság és megnyugvás apró kövei nem kerülnek semmibe, csak egy kis törődésbe nemcsak magunk, de mások iránt is :-)
