Vannak ám itt szép és jó dolgok, bár egyénfüggő, mint minden. Sajnos csak két kávé után sem érzem még elég beszámíthatónak magam, talán a két napos munkahiány miatt. Gyorsan amortizál... Egyébként sem hiszem, hogy olyan helyzetben lennék, hogy nagyon értelmes tényeket állítsak fel az itteni helyről, elég szűk látókörű volt az utóbbi fél év, pedig fél év, az nem kevés. De így szokott ez lenni. A nagy dogok vagy hosszú és kitartó munka és nyűglődés után születnek meg, vagy egy pillanat fordulása alatt.
Egyrészt el voltam veszve, mint egy sebzett kis bárány. Menekültem, kétségbeesetten küzdöttem az útra való visszatalálásért. Nem is visszatalálás, hanem az új útért, a helyesért.
Erősen extrovertált emberként egyszerre vágytam magányra és közösségre, senkire és mindenkire, újra és régire egyaránt. Minden más és új, meg sem mertem "szólalni", csináltam a dolgom.
Azt hiszem fantasztikus három évben volt részem. Annyit tanultam az élettől ez idő alatt, amennyit sokan egész életük során nem tapasztalnak. Minden szélsőséget: boldogságot, és szívszaggató fájdalmat, betegséget, halált, szomorúságot, magányt és barátokat, mértéktelenség romboló erejét, még ha az pozitív irányú is volt, a mértékletesség határokat feszegető fájdalmát és mámorát. De leginkább a szabadságot, saját magamat.
Nem te választod a családod, sem a génjeidet, sem az életet. De annak sodrát, útjait és morálját jobb esetben igen. Még ha olyan mozgalmas is volt ez a három-négy év, lelkileg igazán megterhelő, úgy érzem csak köszönettel tartozom annak, akiket illet, akár a magas eget, akár azokat, akik akkor körbevettek és segítettek vagy éppen kínoztak. Köszönettel tartzozom, mert a tapasztalat, amit nyertem sokat ér, főleg, hogy 22 évesen pont ideális az időzítés ahhoz, hogy Mátrix-os álmomból felébredve, ezen tapasztalatokkal felvértezve új életet tudjak kezdeni, ezúttal a saját életemet, nem másét. Kb. 9 éves koromig éltem sajátomat, aztán 10 évig másét, majd újból 3 évig valami földöntúlit, de semmiképpen egyénit. Nem tudom mi történt pár hete, aminek csírái már két-három hónapja el lettek vetve, nem tudom mi történt, de jó érzés, élvezem, szeretem. Bár sokszor még mindig naív vagyok, de az intenzív beleélés és gyors pofáraesés után ez nem fáj, annál inkább szórakoztat.
Valahogy minden átrendeződik és új értelmezést kap, mintha egy nagy kapun lépnék át éppen, a múlt gyökereinek nyúlványai letekerednek rólam, nem húznak vissza, és a jelen kezd simogatni, a jövő szele halvány csókot lehelni, valami orkokkal teletűzdelt, tündéri kert kitbontkozása, valami békés, csendes, távoli harcok zajával végighintett, valami...
Másrészt... amiért elkezdtem az elején írni, folyt. köv....
Egyrészt el voltam veszve, mint egy sebzett kis bárány. Menekültem, kétségbeesetten küzdöttem az útra való visszatalálásért. Nem is visszatalálás, hanem az új útért, a helyesért.
Erősen extrovertált emberként egyszerre vágytam magányra és közösségre, senkire és mindenkire, újra és régire egyaránt. Minden más és új, meg sem mertem "szólalni", csináltam a dolgom.
Azt hiszem fantasztikus három évben volt részem. Annyit tanultam az élettől ez idő alatt, amennyit sokan egész életük során nem tapasztalnak. Minden szélsőséget: boldogságot, és szívszaggató fájdalmat, betegséget, halált, szomorúságot, magányt és barátokat, mértéktelenség romboló erejét, még ha az pozitív irányú is volt, a mértékletesség határokat feszegető fájdalmát és mámorát. De leginkább a szabadságot, saját magamat.
Nem te választod a családod, sem a génjeidet, sem az életet. De annak sodrát, útjait és morálját jobb esetben igen. Még ha olyan mozgalmas is volt ez a három-négy év, lelkileg igazán megterhelő, úgy érzem csak köszönettel tartozom annak, akiket illet, akár a magas eget, akár azokat, akik akkor körbevettek és segítettek vagy éppen kínoztak. Köszönettel tartzozom, mert a tapasztalat, amit nyertem sokat ér, főleg, hogy 22 évesen pont ideális az időzítés ahhoz, hogy Mátrix-os álmomból felébredve, ezen tapasztalatokkal felvértezve új életet tudjak kezdeni, ezúttal a saját életemet, nem másét. Kb. 9 éves koromig éltem sajátomat, aztán 10 évig másét, majd újból 3 évig valami földöntúlit, de semmiképpen egyénit. Nem tudom mi történt pár hete, aminek csírái már két-három hónapja el lettek vetve, nem tudom mi történt, de jó érzés, élvezem, szeretem. Bár sokszor még mindig naív vagyok, de az intenzív beleélés és gyors pofáraesés után ez nem fáj, annál inkább szórakoztat.
Valahogy minden átrendeződik és új értelmezést kap, mintha egy nagy kapun lépnék át éppen, a múlt gyökereinek nyúlványai letekerednek rólam, nem húznak vissza, és a jelen kezd simogatni, a jövő szele halvány csókot lehelni, valami orkokkal teletűzdelt, tündéri kert kitbontkozása, valami békés, csendes, távoli harcok zajával végighintett, valami...
Másrészt... amiért elkezdtem az elején írni, folyt. köv....
